GYÖRGY HORVÁTH LÁSZLÓ (1951-2013)
Harisnyás, lájbis családban születtem 1951-ben. Irataim szerint marsovásárhelyi, gyökereim szerint székelytompai vagyok. Én akkor, s ma is úgy gondolom, hogy csak Tompáról volt számomra látható tisztán Marosvásárhely.

A Nyárád titkait is a Maros fuvarozza a végtelen tengerek felé. A Küküllőét is. Ezzel meg is határoztam az életterem: Kis- Küküllő, Nyárád és Maros-mente, s nagyapámék szokásvilága, mely csak egy hajszállal különb a másik faluénál.

Ez a világ tanított, Vásárhely bizonyítványokhoz juttatott. Később Kolozsvár és Budapest is diplomát adott, de a meghatározó a poros könyvtárak levegője, a parókia ablaka alatt szürkületben hazatérő csorda kolompja, a szaggatottan szóló lábpedállal hajtott templomi orgonaszó, a szorosok, Al-és Felszegek voltak. Kell az Istent szolgáló református lelkészi mivolt, melyben megtaláltam a hit és a magyarság kapcsolatát.

Ezt életvitelszerűen hét országban hirdettem: Erdélyben, Magyarországon, a szlovákiai Felvidéken, az ukrajnai Kárpátalján, Kanadában, Amerikában és ma Svédországban. Székely-magyar vagyok és író. (Forrás: www.erdelyhon.ro)

NYUGODJ BÉKÉBEN BARÁTOM!
 
SZÉKELY MAROSVÁSÁRHELY
SICULUS KIADÓ, 2010

Flórián Csaba előszava

MAROSVÁSÁRHELY EMLÉKEZETE

avagy
SZÉKELYVÁSÁRHELYTŐL TIRGU-MURESIG

Mikor György Horváth László barátom - egykori iskolatársam - megkért írjak pár mondatot szülővárosunkról, gondolkodóba estem. Mit is rejt magába ez a fogalom? Jelentheti a tereket, épületeket, szobrokat, a temetőket, a tájat, de a szellemi közösséget, iskolatársakat, első szerelmeket és baráti kapcsolatokat is.
Márai Sándor írja: "A szülővároshoz a viszonyunk az évekkel mind belsőségesebb, bonyolultabb lesz. Az ember lassan elfelejt minden érzelmességet, s mint minden bensőséges kapcsolatban, nem erényeit vagy hibáit nézzük annak, aki fontos nekünk, hanem a tényt hogy van. S ez, ahogy múlnak az évek, mindennél fontosabb. A szülővárosba idővel nem emléket jár halászni az ember, hanem visszakapni egy pillanatra ez ingó, örökké változó életben és világban a biztonság érzetét".
Kevés olyan város van Erdélyben, amelynek ilyen gazdag történelmi, szellemi, kulturális múltja van. Messze kiemelkedik a tizenkilencedik század végi, húszadik század elejei mezőségi városok sorából. A Maros bal partján a Somos-tetőig terjedő területen, az egyetlen székelyföldi "szabad királyi, kerített város" - Székelyvásárhely, a XII. század végén, Könyves Kálmán idején jött létre. Vártemplomában 32 országgyűlést tartottak, itt helyezték Erdély trónjára Barcsai Ákost, Báthori Zsigmondot (harmadszorra), Apafi Mihályt és II. Rákóczi Ferenc fejedelmet.

A város mai arculatát híres bíráinak, polgármestereinek köszönheti Borsos Tamástól Bernády Györgyig. Bernády európai méretű városalapító volt, aki , ha a háború nem szól közbe, Közép-Európa legszebb szecessziós terét alakítja ki. Polgármestersége idején, Budapest után Marosvásárhelynek volt a legtöbb aszfaltozott utcája (!). Víz, gáz- és villanytelepet épített, aminek köszönhetően közművesítették a várost, és közvilágítást kapott. A nevéhez fűződik a Városháza, a Kultúrpalota („cifra palota”), továbbá hat általános iskola építése. A nacionalista gyűlölet által lerombolt Bem, Kossuth, Petőfi szobrokat ma már csak képeslapokon tekinthetjük meg. A korabeli képeslapok megőrizték a század eleji kispolgári város hangulatát jellegzetes utcáival, tereivel, híres épületeivel. A jezsuiták, ferencesek templomát, Toldalagi-palotát, a Lábas-házat (Dudutz-sarok), Királyi Táblát, a Főteret a székely ezermester Bodor Péter kútjával. A város arculatát őrizték meg Mikolai Tóth István vízfestményei - ahol számos elpusztult épület azonosítható: Bolyai szülőháza, a Régi Városháza.

A Schola Patriculáját a Bolyai Gimnázium elődét 1557-ben alapították. Iskolavárosként tudósok, tanárok több tucatját adta. Itt tanított, alkotott többek között Aranka György nyelvújító, Benkő Károly történetíró, a két Bolyai, Getse Dániel, Köteles Sámuel orvosok, Mentovich Ferenc jogtudós, Petelei István író, a Teleki és Toldalaghy család számos tagja. Fontos helyszíne volt a 48-as forradalom eseményeinek. A város vendége volt Bem tábornok, Petőfi Sándor. Szomorú események tanúja a Székely Vértanúk emlékoszlopa.

Életem első negyedszázadát töltöttem szülővárosomban. Diákkoromban, a hetvenes évek Marosvásárhelye még pezsgő szellemi és kulturális életet mutató polgári kisváros volt. Meghatározó szerepe volt a Székely színháznak, ahol Harag György rendezésében Lohinszky Lóránd, Tanai Bella, Bács Ferenc szereplésével egy életre szóló élményekben lehetett részünk: Madách tragédiája, Sütő trilógiája. Nagy veszteség, hogy ezek az előadások nem maradtak fenn filmfelvételeken. Hasonló maradandó emlékeket köszönhetek az utánpótlásról gondoskodó színművészeti főiskolának, a kísérletező, modern európai irodalom darabjainak színrevitelével. A Kultúrpalota filharmonikus hangversenyei, a vasárnap délelőtti matinék hangulata törölhetetlen – és sajnos megismételhetetlen - élmények maradtak. A Kultúrpalotában székelő Zeneiskola igazgatónője, Erkel Ferenc leszármazottja, Erkel Sári néni volt.
Az én életem, aránylag kis területen zajlott a Vár környéke, a Bethlen Gábor sétány, Régi kórház, Szentgyörgy, Kossuth Lajos, Főtér, Bolyai, Sáros, Klastrom utcák határolta részen. Itt voltak lakóházaink, óvodám, elemi és általános iskoláim, a gimnáziumom, de az egyetem is közel volt Akkor nem gondoltam, hogy az utcák – házaikkal, szobraikkal - amelyeken naponta többször végigmentem olyan sokat fognak jelenteni számomra, későbbi években. A bulevardi Kőrösi szobornak köszönhetem egy életre szóló kötődésem a székely tudós-utazóhoz, a magyar őstörténethez. Életművének hagyomány ápolása mai napig tart: Csomaköröstől Ladakhig igyekeztem nyomdokain járni. Hasonlóan meghatározóak voltak a Teleki – Téka olvasótermében töltött órák, az ott dolgozó könyvtárosok, barátok támogatása.
Sok-sok év múlva, egykori iskolatársakkal, kollégákkal, barátokkal találkozva szerte szét a nagyvilágban, a szokásos szerusz, hogy vagy, mi újság közhelyek után, rögtön a múlt jön elő. Emlékszel a Lázár Ödön park korcsolyapályájára, a Krizántéma és Olga cukrászda törzsasztalaira, ahova a pincér kérés nélkül hozta a kávét, kis vodkát, sört, a Tutunra és utánozhatatlan törzsgárdájára, a Tulipánra a felejthetetlen emlékű pincérjére Seregi Úrra, a Súrlott Grádicsra, a nemrég lebontott Oroszlánra és a pótolhatatlan Maros vendéglőre, a Vikend-telepi és Somos-tetői flekkenezésekre, a virágot áruló grófnőre Teleki Gemmára? Aztán jönnek a nevek: Picike, Fiúka, Cika és a többiek, sorolva kit merre űzött és sodort a sors: Magyarország, Németország, Kanada, Svédország, Izrael, Amerika. És soroljuk azokat, akik már nincsenek, anélkül távoztak, hogy még egyszer elmondhattuk volna egymásnak kivel mi történt mióta elszakadtunk egymástól. Sokszor gondolkodom azon, vajon mi történt volna velünk, hogyan alakult volna saját sorsunk, a VÁROS története, ha mind otthon maradhatunk, ott alkothatunk, dolgozhatunk, gyarapodhatunk.

A bajok akkor kezdődtek, Vári Attilát idézve: amikor másként kezdték emlegetni az emberek a dolgokat, mint amik a valóságban voltak. A jázminillatú piperaboltból LUX lett, a húst a HERMES mérte, a szállodát HOTEL-nek nevezték. Megépült a LUXOR, miután lebontották a Ferenc-rendi barátok templomát a mellette lévő épülettel, amiben nagyapám elmondása szerint a Hungária kávéház működött, majd Porjes Sándor dohánytőzsdéje.
Saját generációm tragédiája, hogy egyetem után kötelezően, Alma Matereink székhelyétől távolra, Moldvába kerültünk, először szakadva el huzamosabb időre otthonunktól, kultúránktól. Hirtelen felértékelődtek az emlékek, a hiányzó épületek, az elmaradt barátok, mert akkor döbbentünk rá, hogy még a reményét is elvesztettük annak, hogy újból polgárai lehessünk szeretett szülővárosunknak. Akkor úgy gondoltuk, - jövőnk reménytelensége miatt - hogy egyedüli megoldás, ha menekülünk és Dunántúlra költözünk. Ekkor kezdődtek hazalátogatásaink számolhatatlan útjai, amelyek alkalmával mindig igyekeztem minél több fotót készíteni, magammal hozva tárgyi bizonyítékként őket. Lassan már nem találkoztunk ismerősökkel, barátokkal, a törzsasztalaink kiürültek, maradtak csak az épületek, szobrok, melyekről készült több ezer felvétellel éreztem igazolva emlékeimet. Honlapom, egyik látogatója írta ezekről a felvételekről: a város, mely nem tudta megtartani lakósait, és így lett lakosok helyett, házak özöne. Nem maradt más lehetőség, mind új körülményeink között megteremteni azt az új otthont, mely emlékeztet egykori otthonunk, szülővárosunk hangulatára. Tamási sokat idézett sorai földi létezésünk céljáról, - azért vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne - napjainkra az Internetnek köszönhetően tágabb értelmezést nyert. Számomra, mint számtalan sorstársamnak, akiket elsodort a sors szele szülőföldjéről, szanaszét a nagyvilágba az "itthon" illetve "otthon" fogalmak, a világhálón már egy határok nélküli, Kárpát-medencéhez tartozó virtuális, közösséget és szülővárost jelentenek.
Több mint három évtized elteltével is vallom sorstársammal Felsőrákosi T. Mihállyal: "És maradok sok-sok év után is a túlsó part, a Dunántúl, (egy kényszerrezervátum), a szülőföld könnyeivel küszködő-kesergő indiánja."

György Horváth László versei, néha krónikás hangulatukban felidézik Marosvásárhely ódon történelmét, tisztelegnek híres polgárai, ódon épületei, szobrai előtt. Szeretettel ajánlom, nem csak vásárhelyieknek!

SZÉKELY MESÉK
SICULUS KIADÓ, 2010